Csernobil megnyomorította, de nyolcszoros paralimpiai érmes lett belőle

Okszana Bondarcsuk három évvel a csernobili atomerőmű katasztrófája után született Nyugat-Ukrajnában. Alig volt ép, a biológia tankönyveknek megfelelően működő testrésze és szerve. Hétéves koráig élt egy árvaházban, amikor egy amerikai tanárnő örökbe fogadta, ő pedig új hazája egyik legjobb parasportolója lett, aki eddig két-két téli és nyári paralimpián összesen nyolc érmet nyert. Tokióban pedig tovább bővítené ezt a kollekciót.

Okszana Bondarcsuk 1989. június 19-én született a nyugat-ukrajnai Hmelnyickij városában, mintegy 400 kilométerre Pripjatytól, ahol 1986. április 27-én felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es számú blokkja, minden idők egyik legsúlyosabb nukleáris katasztrófáját előidézve. A történtekről 2019-ben az eseményeket már-már dokumentarista pontossággal bemutató sorozat készült, de ritka az, amikor egy kvázi túlélő – aki a katasztrófa után három évvel született – révén szembesülünk a tényekkel.

A kis Okszana annyi deformációval, testi rendellenességgel született, hogy még leírni is sok: a lábaiban nem voltak szárkapocscsontok, a térde „lebegett”, nem rögzítették inak, mindkét lábán hat lábujja volt. A kezén ugyan csak öt ujj volt, azonban hüvelykujj nélkül, a jobb karján nem volt bicepsz, egy veséje volt, a fogain pedig egyáltalán nem volt zománc.

Mint azt a BBC-n megjelent hosszú írásában elmeséli, ez utóbbi tény tette biztossá, hogy mi az oka az összes többi rendellenességnek is. A fogzománcot ugyanis csak egyetlen dolog tudja már születés előtt elpusztítani: a radioaktivitás. Hmelnyickij mintegy 400 kilométerre délnyugatra található Pripjatytól, a sugárzás mértéke azonban még éveken át nőtt. Okszana árvaházba került, ahonnan csak napraforgókra, a szilvafákra és az éhségre emlékszik.

„Amit az akkori idők kelet-európai árvaházairól lehet olvasni, sajnos nagyon is igaz: nem lehet elfelejteni az állandóan a gyomromat maró, kínzó éhséget.Az árvaház körül szilvafák gyümölcseit loptuk, és napraforgó magjait ettük” – írja. Az árvaház közelében lévő villamoserőmű precízen jelezte, ha éppen nőtt a radioaktív sugárzás mértéke: elment az áram. Ilyenkor az intézményt őrző egy szem rendőr az épületbe parancsolta a gyerekeket, felszólítva őket, hogy csukják be az ajtókat és az ablakokat – mintha az bármit is segített volna.

Öt éves volt, amikor egy amerikai tanárnő látatlanban – a betegségeiről persze tudott – örökbe fogadta.”Az igazgató behívott az irodájába, elém tett egy fényképet, és azt mondta: ő lesz az új anyukád„. Okszana két évvel később találkozhatott először Gay Mastersszel, egy egydülálló egyetemi tanárnővel, aki a Buffalói Egyetemen tanított. A kétfős család öt évvel később, 2001-ben a Kentucky államban lévő Louisville-be költözött, és (ekkor már) Oksana Masters itt érettségizett le, és itt kezdett el aktívan sportolni, 2002-ben kevéssel az előtt, hogy 13 éves korában, öt évvel a bal után a jobb lábát is amputálni kellett.

A szörnyűségek ezzel tulajdonképpen véget is értek, Oksana ugyanis az evezésben megtalálta önmagát, és azt a sportágat, amiben ki tudott teljesedni. „Nem szeretek arról beszélni, hogy én Csernobil „terméke” vagyok. Jobb szeretem, ha arról beszélhetek, hogy ezek a szörnyűségek hogy teremtettek lehetőséget arra, hogy sportoló legyek” – írja.

Miután a kezét is megműtötték, hogy ötödik ujját hüvelykujjként tudja használni, szinte megállíthatatlanná vált.Elkezdett evezni, és gyorsan kiderült, hogy több mint tehetséges.2010-ben már világcsúcsot húzott az ergométeres világbajnokságon a protézissel (a lábaira kapott művégtagokat), majd első paraevezősként vehetett részt az indianapolisi evezős klub a „Sas feje” elnevezésű regattáján, ahol meg is nyerte a nők nyílt versenyét. 

Szinte törvényszerű volt, hogy célba veszi a 2012-es londoni paralimpiát, ahol a haditengerészet egy afganisztáni veteránjával, az egy útszéli bomba miatt ugyancsak mindkét lábát elvesztő Rob Jonesszal (már világbajnokként) bronzérmes lett a vegyes párosok között.

„Kezdettől hihetetlenül versengő típus voltam, utáltam veszíteni. Tudtam, hogy csak egy jó erőnléti edző kell, és bármire képes lehetek.Amikor 2008-ban először láttam közvetítést a paralimpiáról, az volt az első gondolatom, hogy „úristen, ez mennyire menő„.Addig el sem tudtam képzelni, hogy hozzám hasonló emberek a hazájukat képviselhetik egy ekkora eseményen. Mindent erre tettem föl, és végül 2012-ben Londonban úgy érezhettem, igen, most már én is közéjük tartozom” – írja.

Az olimpia előtt Masters is bekerült az ESPN amerikai sportcsatorna és -kiadó ruhátlan atlétákat ízlésesen bemutató Body Issue című, évenként megjelenő külön kiadásába, ami egy újabb nagy lépés volt ahhoz, hogy végleg elfogadja magát.

„Gyerekként sok bajom volt az önbizalmammal. A világvége, ha rosszul áll a hajad, vagy az osztályfotózás napján van egy pattanásod.Kivéve persze, ha láb- vagy kézprotézised van. Azokat egy kicsivel nehezebb elrejteni.„

Négy évet nem akart várni egy újabb ötkarikás szereplésre, így gyorsan beletanult a sífutás paraszakágába, az ülő sízésbe, ami olyan jól sikerült, hogy 2014-ben Szocsiban egy-egy ezüst- és bronzérmet nyert. A sportsikerek mellett még valami motiválta, amikor belevágott a parasízésbe: ekkor tért vissza első alkalommal első ízben abba a régióba, ahol született, ha nem is Ukrajnába, hanem csak a szomszédos Oroszországba.

„Mintha bezárult volna a kör, amikor a szocsi dobogón állva láttam, hogy felvonják az ukrán zászlót (Ljudmilla Pavlenkónak húzták fel, aki 5 km-en ezüst-, 12 km-en aranyérmes lett – a szerk.). Nem egy bajnoki pillanat volt, de szinte egyénértékű azzal.”

A bajnoki pillanat négy évvel később, 2018-ban, Phjongcshangban jött el, ahol Oksana Masters a sprintet és az 5 kilométeres versenyt is megnyerte,míg 12 kilométeren bronzérmes lett, míg biatlonosként két ezüstérmet nyert. Nem csoda, hogy ezek után másodszor is felkerült az ESPY év sportolója listájára a parasízők északi kategóriájában.

A két téli olimpia közé befért egy újabb nyári, Rióban már kerékpárosként indult, és a kézibringások országúti versenyében 4., míg az egyéni időfutamban az 5. helyen végzett. 2020. augusztus 25. és szeptember 6. között pedig már az ötödik paralimpián állhat rajthoz, újfent kerékpárosként, és az újabb olimpiai érmek reményében.  

Forrás: origo