Argentína Anglia ellen is megcsinálta: a címvédő az utolsó percekben fordított és bejutott a vb-döntőbe

Argentína drámai csatában, a 85. perc után szerzett gólokkal fordított Anglia ellen és jutott be címvédőként a 2026-os labdarúgó-világbajnokság döntőjébe.

Noha a meccs előtti napokban Atlantában elcsípett drukkereken az esetleges feszültségből kevés érződött, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) biztonsági emberei karöltve a helyi rendőrökkel valamint az FBI-jal úgy döntött: a lehető legmagasabb rizikójú besorolást kapja Anglia és Argentína világbajnoki elődöntője az 500 ezres nagyvárosban.

A harminc évvel korábbi olimpia megmaradt színhelyei a kelleténél jóval ritkábban emlegetett dicsőségről mesélnek.

Tény, a két válogatott amilyen ritkán találkozik, olyan érzelmes rivalizálás alakult ki köztük. Mindez azonban csak részben köszönhető a futballnak, történelmi, politikai okai egyaránt akadnak gazdagon. Az 1982-es falklandi háború után minden egymás elleni mérkőzés különleges jelentőséget kapott. A játékosok és a szövetségi kapitányok rendre hangsúlyozzák, hogy a pályán kizárólag a futball számít – ahogyan ezúttal Jordan Pickford, a szigetországiak kapusa, és Lionel Scaloni, a dél-amerikaiak trénere tette –, a szurkolók és a média számára ezek az összecsapások évtizedek óta jóval többet jelentenek egy szimpla párosításnál.

Az első igazán emlékezetes világbajnoki ütközetre még jóval a háborús sérelmek előtt, 1966-ban, az Angliában rendezett tornán került sor. A házigazdák a negyeddöntőben 1:0-ra nyertek, de a találkozót máig Antonio Rattin vitatott kiállítása árnyékolja be. Az argentin csapatkapitány nem volt hajlandó elhagyni a pályát, mert úgy érezte, a nyugatnémet játékvezető igazságtalanul küldte le, az eset pedig hosszú évekre megmérgezte a két futballnemzet kapcsolatát. Sir Alfred Ramsey angol szövetségi kapitány a lefújás után még arra is utasította játékosait, hogy ne cseréljenek mezt az ellenféllel.

A rivalizálás legismertebb fejezetét húsz évvel később Diego Maradona írta meg. Az 1986-os mexikói világbajnokság negyeddöntőjében az argentin legenda előbb kézzel szerzett gólt – amelyet később „Isten kezeként” emlegetett –, majd néhány perccel később végigszlalomozta az angol védelmet, és megszerezte azt a találatot, amelyet a FIFA később az évszázad góljának választott. Argentína 2–1-re nyert, végül világbajnok lett.

A következő világbajnoki felvonás 1998-ban újabb klasszikust hozott. A franciaországi nyolcaddöntő 2–2-es döntetlennel zárult, majd tizenegyesekkel Argentína jutott tovább, ám ezúttal is egy kiállítás tette igazán emlékezetessé az ütközetet. A fiatal David Beckham Diego Simeone provokációjára reagálva visszarúgott ellenfelének, ezért piros lapot kapott, Angliában pedig hosszú időre közellenséggé vált. Négy évvel később azonban éppen Beckham szolgáltatott elégtételt: a 2002-es csoportkörben büntetőből szerzett góljával 1–0-s angol győzelmet hozott Argentína ellen, megváltást nyerve az 1998-ban történtekért.

Kezdés előtt bő négy órával Atlanta belvárosában nyoma sem volt különösebb feszültségnek a szurkolótáborok között. Az viszont elég hamar világos lett: a dél-amerikaiak óriási többségben vannak jelen. A stadion közelébe érve pedig az is egyértelművé vált, nemcsak a városban, esetleg az 1996-os olimpiai parkban kialakított szurkolói zónában lesznek jóval többen a Lionel Messiék sikeréért szorítók, hanem a stadionban is.

Pedig a helyiek körében egyértelműen Anglia volt a kedvenc. A taxisofőröm, Benjamin, aki a reptér közelében lévő szállodámból behozott a belvárosba egyenesen úgy fogalmazott, méltatlan lenne a tornához, ha addig „csalna a FIFA”, amíg teljesen érdemtelenül döntőbe juttatja a címvédőt. A ghánai származású, a volán mögött is a tornán legjobb 32 közé jutott csapat mezét viselő fiatalember aztán hosszasan kezdte sorolni a közösségi oldalakról már unásig ismert tételeket, az Algéria ellen „elmaradt” kiállítástól kezdve a Mohamed Szalah elleni, be nem fújt tizenegyesig a nyolcaddöntő végjátékában. Sőt, még a svájci Breel Embolo színészkedésért adott sárga lapját, így kiállítását is idecitálta. Aztán amikor a Szalah elleni vélt szabálytalanság kapcsán elmagyaráztam, hogy a kimerevített kép hiába tűnik árulkodónak, előtte a védő már szabályosan szerelte az egyiptomit, mintha megenyhült volna. Legalább egy picit. „Akkor is furcsa, nekem az angolok sokkal szimpatikusabbak. Bár a legnagyobb csalódás a franciák tegnapi játéka. Nekik kellett volna megnyerniük a tornát. Érthetetlen” – magyarázta tovább. Kylian Mbappéék keddi produkciójának kritikájában pedig végre megtaláltuk a közös hangot, épp pár perccel az előtt, hogy megérkeztünk volna a stadion közvetlen közelébe…

Míg kint a 28 Celsius-fok és a magas páratartalom kifejezetten fülledt, nyárias időjárást jelentett, addig a teljesen zárttá tehető, klimatizált arénában konkrétan fázni kellett, olyannyira visszahűtötték a szervezők.

A világbajnoki elődöntőnek egyébiránt magyar vonatkozása is akad. A stadion előtt áll ugyanis az Üllői úti Fradi-sas testvérszobra, az ugyancsak Szőke Gábor Miklós által megalkotott Sólyom. A létesítményt a hétköznapokban – az Atlanta United MLS-együttesével párhuzamosan – használó Atlanta Falcons amerikaifutball-csapat „címerállata”.

A FIFA, ígéretéhez híven, amennyire csak lehetett, szétválasztotta táborokat. Ennyire jól elkülönülő lelátórészeket a vb-n még nem láttam egyetlen meccsen sem. Mindez azonban csak segített távolról is jól megkülönböztetni a fehér mezes angolokat a fehér alapon világos kék csíkos szerelést viselő argentin drukkerek masszájától. S bizony, ahogy a városban járva-kelve is érezhető volt: elsöprő többségben voltak a lelátón is a dél-amerikaiak. Mindez először az angol kezdő ismertetésekor társult hangerőben is jól érzékelhető fölénnyel: a két hatgólos, Harry Kane és Jude Bellingham bemutatásakor akkora füttykoncert tört ki, amire a fülsértő közel és távol sem megfelelő jelző. Néhány pillanatig egészen már-már kibírhatatlannak tűnt a hanghatás, amely mindennél jobban jelezte, mekkora közellenségek lesznek ők ketten ezen a délutánon.

Aztán mintegy grátisz Beckham is megkapta a magáét, amikor a Sweet Caroline alatt az óriáskivetitőn megmutatták. Mondjuk neki (a már említett módon) bőséggel akadt is közös, nem épp a felebaráti szeretet jegyében született – története a címvédővel. Ellenben az angolok szurkolói himnusza már rendesen megosztotta az argentin tábort: az egyik részük füttyült, pfujolt, a másik – legalább akkora tábor – meg énekelte.

Aztán jöttek a himnuszok, ahol már nem volt kérdés. A hangszórókból szóló zenei kíséretből az angolok esetében az argentinok tüntető hangjai, a dél-amerikaiakéból a minden mást túlharsogó – a tényleges ritmustól érzésre jelentősen elcsúszó – lelátói kántálás miatt nem lehetett hallani szinte semmit.

Mindez a zárt stadionon belül brutális atmoszférát teremtett. Nem is akkor, amikor egy-egy biztatónak szánt nótára gyújtottak rá a felek, sokkalta inkább azokban a pillanatokban, amikor egy kétesnek tűnő bírói ítélet miatt kezdtek tüntetni a lelátói népek. Márpedig az első tíz percben bőven kijutott az ilyesmiből. A látványos és folyamatos játék kárára…

Az angolok esetében a bal szélen futballozó Anthony Gordonon érződött a leginkább, a túlzásba vitt taktikázás helyett inkább őszintén focizna. Két kifejezetten biztató megindulása is akadt, ám valódi helyzetet egyikből sem tudott kialakítani a 66-os világbajnok. Noha egyik csapat sem volt túlzottan passzív, az is érződött, nem bánnák, ha a másik igyekezne kezdeményezőbb lenni, és az így nyíló területeket átmenetekből, kontrákkal támadhatnának.

Bár ennyire nem érződött vészesnek a helyzet, a felek kockázatvállalásával kapcsolatban árulkodó adat, hogy az első hidratációs szünetig úgy jutottunk el, nemhogy kaput eltaláló, még pontatlan, de legalább a kapu irányába tartó lövést vagy fejest sem sikerült összehozni a két csapatnak.

A folytatást is a kemény párharcok, a néha már a sportszerűtlenség határait inkább túlfeszítő, mint csak feszegető megmozdulások – Beckham után szabadon, a kissé visszarúgás gyanús törlesztések – dominálták. Ugyanakkor végre akadtak gólszerzési kísérletek is. Bő 30 perc után Reece James szabadrúgását követően Emiliano Martínez bokszolta ki rossz helyre a labdát, ezzel esélyt adva az érkező angoloknak egy fejesre. Majd a 38. percben Enzo Fernández kínálta meg egy átlövéssel Jordan Pickfordot. Utóbbi nagyot repült, hogy szükség esetén biztosítani tudja a jobb felső ficak érintetlenségét – szerencséjére azonban csak a hálótartóvasról visszavágódó labda rezgette meg a lécet.

A lelátón továbbra is az argentinok akarata érvényesült jobban. A pályán viszont egyik fél sem tudott istenigazából a másik fölébe kerekedni. A déliek picivel többet birtokolták a labdát, de a jelentősebb veszéllyel kecsegtető – be nem érő – pontrúgások kiharcolásában meg az angolok voltak erősebbek.

A második félidő – írd és mondd – három perc alatt több akciót hozott, mint a teljes első játékrész. Mindkétszer Julián Álvarez okozott zavart az angol védelem bal oldalán és késztette előbb védésre Pickfordot, majd hozta a frászt az oldalhálóba vágódó labdájával a stadion távolabbi felében ülő angol szimpatizánsokra. Argentína érezhetően ritmust váltott, de az angol kontrák képében hamar megérkezett a nyilvánvaló ok, miért nem volt bátrabb már sokkal hamarabb is a címvédő. Cristian Romero gyorsan be is gyűjtött egy sárga lapot, két kézzel inkább átkarolva Bellinghamet, csak meg ne tudjon lódulni a középkörből az épp Romero által üresen hagyott területbe.

A nyíltabbá váló játék érezhetően jobban feküdt az angoloknak, akik egy óriási védelmi hibát kihasználva – Nicolas Tagliaficóról került vissza a labda a mélységből érkező Declan Rice elé, aki remekül játszotta meg a később centerező Morgan Rogerst – az ötös bal csücskénél érkező Gordon találatával meg is szerezték a vezetést (1–0).

A Scaloni kezdőjébe kisebb meglepetésre bekerült Giuliano Simeone hozhatott volna össze pillanatokon belül egy tizenegyest, de a visszajátszásból hamar kiderült, hogy Djed Spence tanári mozdulattal előbb a labdát szedte el előle, csak utána jött bármilyen kontakt. Az amerikai játékvezető döntése ellen természetesen lázadt a lelátó nagyobbik fele, de miért épp egy vb-elődöntőben írná felül a heves érzelmeket a józan ítélőképesség…

Az argentinok mindenesetre tovább próbálkoztak az egyenlítés reményében. Csakhamar három szögletet is kiharcoltak, de ezek egyike sem volt igazán jó. A 69. percben így is centikre jártunk az egyenlítéstől: Messi jobbról benyesett labdáját középen a csereként beszállt Nicolás González csúsztatta meg, de Pickford a meccs első igazi bravúrjával leért a labdára, majd a kipattanónál kisegítette a védelem.

Már a hidratációs szünet előtti percekben is az volt az ember érzése, a címvédő a kapott gól óta bemutatott játékával megszolgálná az egyenlítést. Az utolsó „negyedben” aztán ahogy telt az idő, úgy billent még inkább a pálya az angol kapu felé a területet (túl)töltő játékosok súlya alatt. De az angol védelem állta a sarat. Pickford hozta azt a kapusteljesítményt, amit a 2000-es évek első szakaszában sok-sok nagy tornán hiányoltak az angolok aktuális hálóőrétől.

De ahogyan ezen a tornán az egyenes kieséses szakaszban Argentína egyetlen ellenfelének sem, úgy nekik sem sikerült kihúzni a végjátékot kapott gól nélkül. Enzo Fernández a meccsen a második átlövésével már eltalálta a célt és a 85. percben kiegyenlített (1–1). Ugyan néhány argentin helyezkedése felvethette a les kérdését, a sporit nem hívták a monitorhoz, jöhetett az újabb középkezdés. Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek legalább akkora örömére, mint a kék-fehér mezes drukkerek ünnepelték a gólt.

De az igazán komoly dráma még odébb volt. MacAllister kapufája miatt sok dél-amerikai még javában fogta a fejét a lelátón, amikor a balról középre robbanó Lautaro Martínez alig két méterről a hálóba bólintotta Messi jobbról érkező centerezését (1–2). Míg az egyik oldal akkora tombolásba kezdett, beleremegett alattunk a lelátó, addig hirtelen az angolokon volt a sor, hogy a fejüket fogják.

Néhányaknál eltört a mécses, valaki örömében, valaki bánatában sírt. S nem lehetett nem azt érezni hirtelen, amennyire megérdemelt volt Argentína egyenlítése, talán olyan igazságtalan lesz a futballistenektől, ha Anglia nem küzdhet hosszabbításban a döntőbe kerülésért tovább.

Végül az eredetileg kilenc percesre tervezett ráadásból tizenkettő lett – de újabb gól így sem született.

A vb döntőjét július 19-én a New York/New Jersey-i MetLife Stadiumban rendezik majd. A bronzmérkőzésen egy nappal korábban, Miamiban csapnak össze az elődöntő vesztesei.

Elődöntő

Anglia–Argentína 1–2 (0–0)

Atlanta, Mercedes-Benz Stadium. 71 ezer néző. Vezette: Ismail Elfath (amerikai)

Anglia: Pickford – R. James (Burn, 82.), Stones (Toney, 90+6.), Guehi, Spence (Rashford, 90+6.) – Rice (O’Reilly, 82.), Anderson – Rogers, Bellingham, Gordon (Konsa, 72.) – Kane.

Szövetségi kapitány: Thomas Tuchel.

Argentína: E. Martínez – Molina (Montiel, 72.), C. Romero, Lisandro Martínez (Otamendi, 72.), Tagliafico (La. Martínez, 81.) – G. Simeone (De Paul, 72.), Parades (N. González, 64.), Enzo F., Mac Allister – Messi, J. Álvarez.

Szövetségi kapitány: Lionel Scaloni

Gólszerző: Gordon (55.)., ill. E. Fernández (85.), Lautaro (90+2.)

BRONZMÉRKŐZÉS

döntő

(index.hu)